Miia

Ebéd óta nem is láttam már Mason-t. Pedig az angol óránk közös, de biztos vagyok benne, hogy nem volt bent. Miért is tudom ezt ilyen biztosan? Mert mellettem ül. Érdekes. Nem mondta, hogy nem jön be. Majd jól megdicsérem este, hogy nekem nem szólt, hogy lógjak el vele. Lehet haza ment. Nem volt valami jó hangulatban délelőtt. Lehet, hogy beteg.

A szekrényemhez mentem órák után. Szokás szerint már megint késében vagyok. 30 perc múlva már a próbán kell lennem. Mi a franc ez? Kihullott egy levél, amint kinyitottam az ajtót. Nincs időm ezzel foglalkozni most. Majd a metrón megnézem, mi van benne. Bevágtam az ajtót és futva igyekeztem kifelé. Éppen, hogy elértem a metrót így nem késem el. Lehuppantam egy üres helyre és előkotortam azt a levelet. Feltéptem a borítékot és kivettem belőle a füzetlapot. Mason gyöngybetűit láttam a papíron. Megismerem, mert csak ő tud fiú létére ilyen szépen írni. Elkezdtem olvasni.

 Mia!

Valamit el kell mondanom. Nem bírom már tovább.  Úgy érzem minden erőm elszállt. Nincs már kedvem az élethez. Nem érzem, hogy idetartoznék. Vagy bárhová is tartoznék. A saját szüleim sem értenek meg. Nem értik mennyire fáj, hogy így bánnak velem, csak azért, mert nem tudok az elvárasaiknak eleget tenni. De én próbáltam. Erőm felett próbáltam, hogy olyan legyek, de egyszerűen nem megy. Már nem akarok a lehetetlen ellen harcolni. Elfáradtam. Tudom, milyen nehéz most ezeket a sorokat olvasnod, de el akartam mondani, hogy te vagy az egyetlen, aki miatt eddig is bírtam ezt az elviselhetetlen életet. Ha te nem vagy már régen megtettem volna, amire most készülök. Sajnálom. Sajnálom, hogy így kell elbúcsúznom tőled. Te voltál az, aki mindent megtette értem. Szerettelek volna úgy szeretni, ahogy nem tudtalak. Sajnálom. Kérlek, ha tudsz, bocsáss meg nekem és ne sírj, én sem teszem. Szeretlek. Mason.

Az utolsó sort már szinte nem is láttam a könnyeimtől. Azonnal előkaptam a mobilomat és hívtam.

-          „Vedd fel! Vedd fel!” nyöszörögtem.

De semmi. 5 csengés után a hangposta jelentkezett. Nem. Nem.  Nem. Mit csináljak? Egyáltalán hová mehetett. Abban 100 százalékig biztos voltam, hogy nem otthon van. Ha meg akarja, tenni elment valahova ahol egyedül van, ahol nem találja meg senki, még én sem. A metró kocsi csikorogva megállt én pedig rohantam az ajtóhoz még mindig zokogva.  Aztán ahogy kettesével szedtem a mozgólépcső fokait, hogy mielőbb kint lehessek, egyszer csak beugrott. A Hollywood felírat, ott van Mason. Leintettem egy taxit és dadogva magyaráztam el hova is akarok menni.  A taxis elindult én pedig visszaemlékeztem arra a napra mikor ott jártunk.

Pár évvel ezelőtt rángatott el Mason ide olyan címszó alatt hogy minden L.A. – ban élő embernek életében legalább egyszer fel kell jönnie ide. Én hülyeségnek tartottam, de eljöttem vele had örüljön.  Mas imádja a krimiket, ezzel az agyamra is megy néha. Azon a napon is erről beszélt. Végigszaladt a hideg pedig kint 30 fok van. Szinte hallom a szavait a gondolataimban.

-          „Mia! Hidd el nekem ez egy tökéletes helyszín egy tökéletes gyilkossághoz.” mondta lelkesen.

-          „Mas ne. Nem érdekel.” duzzogtam.

-          „Képzeld csak el.” folytatta mintha meg sem hallotta volna, amit mondta. „Tökéletes kiesik mindentől. Plusz kinek jutna eszébe itt keresni egy hullát nem igaz?”

-           „Mason könyörgöm.”

A hisztizésem hatására abbahagyta a hülye képzelgéseit. Néha olyan ijesztő tud lenni, de tudom, hogy légynek sem tudna ártani. Kivéve talán saját magát. Ó a francba. Miért nem figyeltem rá jobban. Látnom kellett volna, hogy valami nincs rendben. Beszélnem kellett volna vele. Lebeszélni. Megakadályozni. Istenem csak érjek oda időben. Soha nem bocsátom meg magamnak, ha megteszi, és én nem tudok neki segíteni. Úgy szeretem mintha a bátyám volna. De hiszen mindig is az volt nekem. A támaszom a vigaszom és most arra készül, hogy eldobja magától az életet és vele együtt engem is. Nem. Nem. Nem. A gondolataim ordítottak a fejemben.  A sofőr hangja rántott ki a valóságba. Az ülésre dobtam a pénzt és kiugrottam a kocsiból futva indultam meg felfelé a dombon. Istenem add, hogy még időben érkezzek.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.