The Girl’s Story

 Bevezető.

Gondolatok, amiket talán soha nem mondunk ki. Érzések, amikkel csatákat kell vívnunk. A sors mindig kiszámíthatatlan volt és az is marad. Dolgok fontosságára mindig utólag jövünk rá. Én is úgy gondoltam, hogy minden mindig csak egyszerű, hogy a problémák maguktól megoldódnak. És a következménye az lett, hogy egy porfészekben találtam magam a nagy New York helyett.

 

Első fejezet.

A bukás.

A szüleim nem bírták egymás mellett így úgy döntöttek, hogy elválnak. 16 évesen úgy vélték felelősségteljes döntést tudok hozni. Rosszul gondolták. A válás után a testvéreimmel és anyánkkal New Yorkba maradtunk. És hát mit tesz egy tinédzser lánnyal a nagyváros. Bekebelezi és már nincs vissza út. Tartja a mondás nagyváros nagy baj.

És akkor még ott van a gimi. Ami magában is szívás, ha nem vagy a középpontban.  A mi gimink középpontjában az én drága jó bátyám Logen Walt áll. A focicsapat kapitánya. A csajok bálványa. És persze a rosszfiúk vezére.  Nem szalaszt el egy lehetőséget, sem hogy valami bajba ne keveredjen. Minden lányt hanyatt dönt, aki szembe jön vele. De ki tudna ellenállni azoknak a mélyfekete csillogó szemeknek. És az angyali mosolynak az arcán. Logen rendes gyerek volt a válásig. Nora az édesanyánk szerint így próbálja átvészelni ezt az időszakot. Logen nagyon szereti Sam-et apánkat.  Apa és Logen mindig együtt fociztak. Sam ugyanis edző. Sam a válás után Montana-ba költözött így már nem tudott annyi időt szentelni Logen-nek amennyire szüksége lett volna. Így csak a bajok jöttek sorra. És nem csak Logen került bajba. Olykor akaratom ellenére én is többet voltam a dirinél mit szerettem volna.

Barátokban sem dúskáltam úgy mit Logen. A legjobb barátnőm Mikaela. Ő gyönyörű lány. Hosszú szőke haja, mint a nap sugarai és azok a ragyogó zöld szemek. Minden fiú rá volt kattanva. Nem győzte magáról levakarni az újabb és újabb rajongókat. Pedig sokkal több van benne, mint ami kivüről látszik.

-          „Zoé”. Szólat, meg egy hang mikor a szekrényemnél épp a töri házit kerestem.

-          „Zoé”. Szólt a hang már feszültebben. Felnéztem és láttam, hogy Mikaela beszél hozzám. Annyira el voltam gondolkozva, hogy nem ismertem fel a hangját.

-          „Igen?” Kérdeztem mikor leesett, hogy hozzám beszél, ki tudja már mennyi ideje.

-          „Zoé. Figyelsz te rám egyáltalán? Mi van veled csajszi? Úgy nézel ki, mint egy zombi.” mondta nevetve.

És milyen igaza volt. Úgy is éreztem magam mit egy zombi. Már vagy két hete nem alszom jól. Mindig ugyan azok az álmok gyötörnek. Sam-nél vagyok. Uhh még a hideg is kiráz, ha csak rágondolok. Utálom teljes szívemből Reg Lodge-ot. Egy ki porfészek az isten hát mögött ahol aztán semmit az ég egy adta világon nem lehet csinálni. Kínszenvedés volt minden nap, amit apánál kellett tölteni minden szünetben. Megborzongtam, ahogy a hideg végigszalad a hátamon.

     -       „Bocsáss meg Mikaela nem figyeltem mit is mondtál?”

     -       „Azt kérdeztem, hogy ma eljössz-e velem vásárolni? De úgy látom, hogy jobban rád férne egy kiadós alvás.”

     -       „Semmi bajom” hazudtam „csak elbambultam ennyi az egész.”

   -          „Oké! Rendben Miss. Álmodozó kisasszony. Ebédnél találkozunk.”

Azzal elsuhant mellettem az órájára. Én meg csak álltam azon töprengve, hogy mit is kerestem az előbb mielőtt Mikaela félbeszakított. Merengésemből a csengő éles hangja vert fel.

-          „ÓÓÓ a Fenébe megint elkésem”.

Kikaptam a töri könyvet és a dolgozatot a szekrényből. Bevágtam az ajtaját, ami elég nagyot szólt. Rohanni kezdtem a 103-as terem felé. Hát igen a futás nem volt soha az erőségem. És a jó szokást megtartva ebben az esetben sem volt ez másként. Épp befordultam a folyosó végén, amikor megbotlottam és ráestem a velem szembe siető Zac-re. Nem elég ciki hogy elvágódtam és a könyveim szana szétrepültek. Elkéstem az óráról. Még pont Logen idióta barátjára kellett esnem. Következő szünetben már mindenki rajtam fog röhögni.

-          „Tündérkém! Tudtam, hogy bejövök neked. De hogy a suli közepén döntesz le a lábamról álmomban sem gondoltam volna.” mondta elégetett nagyképű mosollyal az arcán.

-          „Zac te nem vagy eszednél. Ha te lennél az utolsó fiú a földön sem kellenél.”

-          „Nem kell így felfújni cica. De ha nem kellek neked, akkor miért hasalsz még mindig rajtam?”

-          Hülye idióta- gondoltam magamban miközben próbáltam felállni. „ Hagyjál már”

-          „Jól van, na, csak azt hittem segítség kell.” feltápászkodott a földről majd tovább indult az útjára.

Ezzel a manőverrel igen csak elkéstem.

-          „ÁÁÁ Miss. Walt” morogta a nevemet Mr. Ecko. „köszönjük, hogy megtisztel a figyelmével minket.”

Vörös fejjel a helyemre vánszorogtam és leültem. Mivel több, mint 20 percet késtem így az órának hamar vége lett.

-          „Miss. Walt” jaj, ne gondoltam csak ma ne „Tudja mi a szabály? Héten már harmadszor késett el az óráról. Remélem, tudja, hogy ez mivel jár?”

Hát hogy ne tudtam volna volt már szerencsém megtapasztalni. Három késés ráadásul nem kicsi irány az igazgató. Bólintottam és kisétáltam a teremből. Egyenesen az igazgató irodája felé vettem az irány. Nem kellett messze mennem. Leültem Mr. Stu irodája mellett árválkodó székre. Az elmúlt pár hónapban elég sok időt töltöttem itt várakozással. Néhány perc elteltével nyílt az ajtó. És lám ki jött ki rajta szinten nevetve? Hát igen Logen a nap sztárja. Persze a balhéban.

-          „Már megint mibe keveredtél édes Logen-em?”  kérdeztem unottan.

-          „Úgy látom” kezdte széles vigyorral a képén. „nem csak én vagyok bajban. Megint”.

-          „Nem vagy vicces egyáltalán”.

-          „De igen húgi. És hát tudom ki kapta a következő sorszámot a dirinél.” nevetve bökött felém az ujjával.

Majd távozott s mikor mellettem haladt el megveregette a vállam.

-          „Sok sikert húgi.” vigyorgott és eltűnt a kijáratnál.

-          „Zoé Walt” hallatszott egy ideges hang.

Tudtam, hogy mi következik. Már fel voltam készülve. Minimum két nap felfüggesztés és talán pár nap bezárás. Abba talán nem halok bele. De ahogy lépdeltem előre remegni kezdett a lábam. Valami különös félelem kerített hatalmába. Besétáltam az irodába és becsuktam magam mögött az ajtót.

-          „Még egy Walt” mutatta a kezével, hogy üljek le.

-          „Mr. Stu.” kezdtem volna, de csendre intett.

-          „Nem mondhatom, hogy örülök a látogatásnak Zoé. Minden héten ugyan az a műsor. Elkésel, elalszol az órákon. Mondd el nekem hogy miért vagy ennyire szinte már élettelen Zoé. Tudom, hogy nehéz idők vannak mögötted és a bátyád mögött is, de nem tűrhetem tovább, amit műveltek. Logen minden nap itt van, és nem tudok a lelkére hatni. Te is egyre gyakrabban látogatsz meg. Nem mehet ez így tovább.” Félelem lett úrrá rajtam. „ Sajnos a legrosszabb döntést kellett meghoznom, amit csak létezik.” remegni kezdett a gyomrom. Vajon mi lehet a legrosszabb? „Zoé el kell, hogy tanácsoljalak téged és a bátyádat az iskolából.”

A szívem egy pillanatra kihagyott, ahogy felfogtam az utolsó mondatot.

-          „De Mr. Stu.”kezdtem „Ígérem, hogy nem fogok többé elkésni és nem keveredek bajba. Még a jegyeimen is javítok. Csak ne rúgjon, ki könyörgöm.” a hangomon lehetett érezni a hisztérikus beütést.

-          „Zoé. Ezt most tudom nehéz neked elviselni. De talán sokkal jobb lesz ez így neked. Az új környezet jó hatással lesz rád és talán Logen-re is. Holnap reggel jelenjenek meg az édesanyjukkal és elintézzük a papírokat. De remélem, hogy azért nem haraggal távoznak majd tőlünk?”

Nem válaszoltam. Csak néztem az asztalon heverő tűzőgépet.

-          „Végeztünk Miss. Walt” mondta Mr. Stu óvatos hangon.

Felálltam felvettem a táskámat a földről. Még egy elgyötört pillantást vettem az asztal mögött ülő zömök emberre. Éreztem, hogy a könnyek már gyűlnek a szemembe. Sietve távoztam az irodából. Nem néztem vissza az ajtó hangos csapódására sem. Amikor már elég távol éreztem magam megálltam a falnak támasztottam a hátam és zokogni kezdtem. Persze nem az iskola miatt hogy hiányozni fog. Inkább attól voltam megrémülve, hogy hogyan fogom ezt beadagolni anyának. Vajon mit fog szólni, hogy a két jómadár idősebb gyerekét egyszerre rúgták ki a suliból. Számomra még van lehetőség javításra. De Logen-nek ez lett volna az utolsó év itt. És nem fog szépen mutatni az egyetemi felvételi lapokon az „eltanácsolt” szó. Próbáltam magam összeszedni és tartani legalább még innen kivonszolom magam. Elindultam a kijárat felé. Esik már megint. Egy pillanat múlva éreztem egy kezet a vállamon.

-          „Na, mit kaptál lógós?” kérdezte Mikaela mosolyogva. „ Felfüggesztés mi?”

Nem bírtam válaszolni. Már a gondolat is szörnyű borzalmas volt. Álltunk ott az ajtóban egymás mellett és nem beszéltünk. Mikaela törte meg a csendet miközben én újra bőgni kezdtem mit egy kétéves.

-          „Zoé ne készíts ki idegileg. Kérlek, mondd el hogy mi történt. Nem lehet ennyi szörnyű!”

-          „ De még annál is rosszabb” szipogtam.

-          „Jó rendben csak kérlek, bökd már ki.” kérlelt.

-          „ Nem kaptam felfüggesztést” kezdtem „sokkal rosszabbat. Kirúgtak a suliból” hangom már majdnem sipító volt.

Mikaela egy pillanatig megdöbbenve nézett maga elé. A másik pillanatban már mosolyra görbült az ajka szemei csillogni kezdtek a megkönnyebbüléstől. Nem értettem miért fogja fel ezt ilyen lazán.

-          „Hát ez” eleresztett egy halk nevetést. „még nem a világ vége. Nem egy másik bolygóra költözöl el. Az százszor rosszabb lenne.” Tudtam, hogy csak azért beszél ilyen balgaságokat, hogy megvigasztaljon.

-          „Köszi hogy így aggódsz” mondtam egy fintorral az arcomon.

-          „Akkor ma a vásárlás ugrott.” inkább volt kijelentés mit kérdés. „És úgy vélem az elkövetkező jó néhány hétben csak a házi őriztedben fogunk találkozni” mosolygott. „ DE azért nem kell a para. Nora a legjobb fej a világon. Meg fogja érteni.”

Igen anyám tényleg jó fej volt. Minden téren könnyen szót lehetett érteni vele. És a szíve vajból volt. Joney a kisöcsém gondoskodott erről. Ő volt ugyanis a kivétel a Walt testvérek közül. Joney jó fiú. Rendesen tanul és soha nem keveredik bajba. De hát ő még csak 10 éves. Majd ha idősebb lesz, lehet, hogy ő sem marad ki a sorból. De ez azért mégis csak nehéz lesz. Anya sokkot fog kapni. És még nagyobbat hogy mind a ketten repültünk. Belegondolni sem merek mi vár még ma rám. Idő közben az eső amilyen gyorsan jött olyan gyorsan tova is haladt. A szél hidegen vágódott az arcomba, amikor kiléptünk az ajtón.

-          „Később felhívlak, hogy túlélted-e.” mondta Mikaela majd a kocsija felé vette az irányt.

-          „ Köszi, a biztatást.”

Láttam még Mikaela távolodó alakját. Felnéztem, hogy lássam vajon a busz még bent áll-e. Vagy ma minden ellenem van. Logen a parkolóban állt a 69-es Camarojának dőlve. Nem szokott engem fuvarozni. Általában vagy Mikaela visz haza, amit ma nem tudott vállalni, mert elintézni valója akadt vagy a busszal jártam. Feltűnt, hogy Logen egyik lökött haverja sem álldogál, mellette vagy épp üvölt ki a kocsiból átharsogva a benne dübörgő zenét. Nem ma nem volt ott senki sem. Intett nekem hogy menjek oda.

-          „Nos, húgi” kezdte lassan. „ Azt hiszem, hogy nagy bajban vagyunk mind a ketten”

-          „Az tuti” értettem egyet.

-          „Anya nem lesz kifejezetten boldog”

-          „ Az nem kifejezés. Nagy balhé van kilátásban.”

-          „Arra gondoltam húgi” mondta lassan és tisztán, de némi feszültséggel a hangján. „hogy még mielőtt életfogytig tartó büntetésünk elé néznék. Egy utolsó verseny?”

A verseny szóra Logen szeme felcsillant. Éreztem, hogy ez lesz az utolsó verseny jó időre.

-          „Benne vagyok.” mondtam némi vidámsággal.

-          „ Akkor ugorj be és már indulunk is.”

A pálya felé tartva a gondolataimba merültem. Logen hagyta, hogy magamba feledkezzek. Ez volt az egyetlen dolog jó rég, amit együtt csináltunk. A gokart versenyek. Felvillantak az emlékek. Logen tanítgatott engem, amikor 6 éves voltam. Sam-nek nagyon tetszett, hogy Logen ennyire vigyázz és óvja a kishúgát. Mindig mindet tízszer ellenőrzött. Anya nem volt odáig hogy ezt a sportot űzzük. Így hát Joney születésétől már csak ketten jártunk ki a pályára. Anya ugyanis nem akarta, hogy a kis Joe is versenyre keljen velünk. Elég volt neki értünk izgulnia. Az út nem tartott tovább 20 percnél.

-          „ Ébresztő húgi.” szólt Logen amikor már beparkolt szokásos helyünkre.

-          „ Ma én fogok győzni.” mondtam.

-          „ Na, ahhoz nekem is lesz egy két szavam.”

-          „ Aki ma itt győz az lesz a bajnok.”

-          „Nem kérdés ki lesz az”

Kiöltöttem rá a nyelvem. Majd nem tudtam visszafogni nevetni kezdem ő pedig velem nevetett. Amíg felvettük a felszerelést ugratni kezdett.

-          „ Hallottam ma összefutottál Zac-kel.” kacagta.

-          „ Ne is emlegesd. Még a végén megjelenik.”

Kár volt mondani. Hallottam a hátam mögül az idétlen nevetést. Csak ezt ne.  Ha Zac itt van, akkor Conor is. Egy ideje ugyanis elválaszthatatlanok voltak. Conor  jó barátom volt. Kis korunk óta ismertük egymást. Mindig minden megbeszéltünk. De egy ideje már nagyon megváltozott. Mindig csak Zac-re és Logen-re volt ideje. Hiába hívtam, hogy menjük moziba vagy üljünk be valahova. De már nem ért rám. Megkértem Logent hogy beszélje n vele. Kérdezze meg hogy valamivel megbántottam, hogy ennyire nem áll velem szóba.  Logen eleget tett kérésemnek. Conor elmondta neki, hogy úgy érzi, hogy többet érez irántam, mint barátság, de tudta, hogy én nem érzek iránta így. Inkább volt ő nekem egy báty, minthogy együtt járjak vele.  Úgy érezte, ha távol marad tőlem, akkor könnyebb lesz mind a kettőnk számára. Persze azért néha óvatatlanúl is összefutottunk a suliban, vagy ha épp Logen-hez jött. De ilyenkor átnézett rajtam mintha ott sem lennék. Ez rosszul esett nekem. Mert igazán hiányzott a barátsága. Hiányzott, hogy nem mondja el a véleményét, hogy nem vigyázza minden lépésem, ha velem van. Conor mindig jókedvre tudott deríteni akár milyen rossz kedvem volt. És most szükségem lett volna erre az erőre. Nehéz volt őt látni úgy, hogy nem néz rám és nem mosolyog rám azzal, bájos vigyorral, amit úgy szerettem.

-          „Hello Zac, Conor”. köszönt oda Logen mikor már elég közel voltak.

-          „Csá Haver. Mi a pálya?” mondta Zac Logen-hez fordulva. Majd rám nézett.  „Helló szépségem kiheverted már az esést?”

-          „Helló” mondtam és vágtam egy grimaszt.

-          „Zac” szólt Logen mérgesen. „Hagyd békén Zoé-t. Nehéz napja volt és még korán sincs vége.”

-          Zac vágott egy pofát. „ Oké haver nyugi van.”

        Ez váratlanul ért. Zac nem szokott ennyire megértő lenni. Ő csak Zac az idegesítő mindenkinek beszólók Zac. Soha nem vette a lapot. Mindig csak magára gondolt. Soha nem volt tapintattal senkire sem. Conor nem szólat meg csak áll és bámult a semmibe. Logen már tolta ki az autót. Zac pedig a sajátját.

-          „ A pályán találkozunk húgi” szólt vissza mielőtt indított volna.

Hallottam, ahogy a motor felpörög és már csak a füst maradt utánuk. Akkor döbbentem rá, hogy Conor-ral kettesben maradtunk. Kezdett feltörni belőlem egy érzés. Logen nem véletlenül hozott ide ma. Mindig is szerette volna ha Conor és én összejönnék. És ennek hangot is adott, de én mindig tiltakoztam ellene. Épp toltam volna ki a járgányt mikor Conor megszólalt. Úgy tűnt eltűnt a némasága.

-          „Segítsek Zoé”? kérdezte rekedtes hangján.

-          „Igazán kedves tőled”

Remegni kezdett a gyomrom. Nem tudtam kitalálni, hogy most miért ilyen kedves velem. Az elmúlt pár hónap után ez nagyon furcsa volt.

-          „ Zoé ” kezdte megint. „Figyelj, azt hiszem beszélnünk, kellene.”

-          „ Na és mégis miről?” kérdeztem hideg közömbös hangon.

-          „ Tudom, hogy az utóbbi időben nagyon elhanyagoltalak és úgy tettem mintha nem is ismernélek. Tudnod kell, hogy ezt csak a te érdekedben csináltam. Hogy ne érezd rosszul vagy zavarban magad, a miatt, amit én irántad érzek. Joggal mondhatod, hogy ez hülyeség, de nem tudtam, hogy birok e magamon uralkodni, hogy egy váratlan pillanatban nem csókollak e meg. Nem biztos, hogy ezt te jó néven vetted volna. És akkor fuccs a barátságnak. Én megértem, ha most úgy érzed, hogy nem akarsz velem többé találkozni vagy beszélni.” mély levegőt vett mélyen a szemembe nézett és folytatta. „ De nem bírom már tovább. Hiányzol Zoé. Tudom, hogy neked mindig is csak egy barát leszek, de elfogadom ezt, ha csak barátnak kellek még mindig jobb, mint hogy semminek sem.”

-          „Hú” ennyit bírtam csak kinyögni. Várt, hogy folytassam. Beletelt pár másodpercbe mire felfogtam, hogy mit mondott. Inkább szenved, hogy a közelemben van, de nem bírja tovább távol tartani magát tőlem. „Conor nem kell ezt tenned. Tudom, hogy rossz neked hogy én nem érzem azt, amit te. De nem kell ezért gyötörni magad.”

-          „ Zoé hát pont ez a lényeg én boldog vagyok még akkor is, ha csak veled lehetek, nekem nem kell több.”

-          „Conor nekem is hiányzol. Hiányzik a nevetésed, ami engem is mindig felvidított. Az együtt töltött órák. Minden. Szeretném, ha minden a régi lenne, amennyire csak lehet. Most nagy szükségem lenne egy támogató barátra.

Elengedte a kocsit átsétált az én oldalamra és bátortalanul megölet. Éreztem, hogy melegség fut rajtam keresztül. Boldog voltam pedig nem kellett volna annak lennem. Várt még rám egy szörnyű megpróbáltatás. De úgy éreztem Conor közelsége megnyugtat. Mindig is volt egy ilyen érzésem hogy van egy olyan képessége, ami nyugalmat sugároz felém. Az órámra pillantottam.

-          „ UH. Már ennyi az idő?”

Bepattantam az ülésre. Conor segített beindítani. Éreztem, ahogy a motor remeg alattam. Gázt adtam és már mentem is. Olyan volt mind, ha repülnék. A rajt felirathoz hajtottam. Zac és Logen már ott vártak. Akkor az a meccs ma hármunk között dől el. Conor egy zászlóval elindította a nagy versenyt. Az első kanyarban Logen már az élre is tört. A meglepő nem ez volt, hanem hogy nem én voltam a harmadik. Zac autója megadta magát és el sem indult. Önelégült vigyorral az arcomon nyomtam még erősebben a gázpedált.  A második kör végére már  Logen mellett voltam láttam valami esélyt arra, hogy talán megelőzzem. Hát megpróbáltam. Amit mellé értem Logen megpróbált visszaszorítani. Éreztem, hogy elvesztem az uralmam a kormány felett. Már nem tudtam reagálni teljes gázzal csapódtam neki a gumifalnak. Hallottam egy reccsenést és óriási fájdalmat éreztem. Majd minden elsötétült. És megint abban az álomban voltam, ami kínzott már hetek ót. Red Lodge- ban voltam. Tébolyultan bolyongtam az utcán valami után kutatva, ami talál soha nem is létezett. Megismertem apa házát. De amikor be akartam menni egy hang szólalt meg a hátam mögött.

-          „Ne Zoé kérlek, várj. Beszéljük meg” mondta az ismeretlen hang.

      Nem a teljes fejezet de jön a folytatás is.

-->

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.