Liam.

Már megint ez az ablak. Hihetetlen. Miért is nem vagyok képes megvárni, hogy a csengetés után ajtót nyisson nekem. Ja, várjunk, tudom már. Éppen ki tudja hány szörnyeteg van a nyomomban, hogy nyakon csípjenek és Molton elé vigyenek. A többire nagyon nem is szeretnék gondolni. Hülyeség. Felelőtlenség, amit most teszek. Egyetlen jól irányzott mozdulattal beugrottam a nyitott ablakon. Mia ijedtében ugrott egy nagyot.

-         „Jézus Liam. Halálra akarsz rémíteni?”

-         „Na, látod nem kéne felelőtlenül nyitva hagynod az ablakot. Bárki bemászhat rajta.”

-         „Bárki más csapna valami zajt. De te.” mosolyogva emelte égnek a tekintetét.

Összeszorul a szívem. Kit tudja láthatom-e valaha még ezt a csodálatos mosolyt. Vagy örökre vége van itt és most mindenek, ami köztünk van. Bár hogy legyen is, mindegy mennyire fáj, el kell mondanom neki, hogy miért hagyom el. Hogy nem önszántamból taszítom el magamtól, hanem mert nincs más választásom. Mély levegő.

-         „Mia kicsim.”-  érdeklődve nézett rám. Biztosan leolvasta az arcomról, hogy valami nincs rendben.  - „ Valamit el kell mondanom.” - A tekintete rémültre váltott. Nekem meg hirtelen a torkom akadtak a szavak. Kellett egy kis idő mire ki tudtam nyögni. – „El kell mennem.”

-         „Hogy?” kérdezte rémülten.

-         „El kell mennem egy időre.” mondtam újra.

-         „De miért? Nem értelek. Kérlek… „

Nem tudom már magamban tartani. Akarom, hogy tudja. Önző dolog tőlem, hogy fájdalmat okozok neki. De ha megtudja az igazat, akkor talán, nem fog neki annyira fájni, hogy nem láthat többé, mert utálni fog, azért amiért hazudtam neki.

-         „Nem az vagyok, akinek mondom magam.” Vágtam rögtön a közepébe. Elkerekedett a szeme. „Nem úgy értem. A nevem Liam Night, de az életem közel sem olyan amilyennek leírtam. Az akadémia nem olyan hely mint, aminek képzelik az emberek.”  Csak úgy dőltek belőlem a szavak. Mia rémülettől tátott szájjal figyelte, amit mondok. Nem szakított félbe. „Az, amit magamról meséltem igaz, de a szüleim nem autóbalesetben haltak meg. A suli koránt sem hasonlít a megszokott iskolai intézményekhez. Ott ugyanis kiképzés folyik.”

-         „Kiképeznek titeket? Mégis mire?” kérdezte fakó hangon.

-         „Azok ellen, akikre te azt mondanád, hogy mese és csak a gyerekeket ijesztgetik velük. De a való életben a gonosz szabadon jár kel akárhol akármikor. És most elszabadultak. Nem tudjuk visszaverni őket. És hidd el nekem rosszak, nagyon gonoszak.”

-         „Ha. Ha ez mind igaz. Miért nem láttam még soha egyet sem?”

-         „Mert a démonoknak meg van az a képességük, hogy könnyedén felvegyék bármi alakját.”

-         „De hogy kerülsz te a képbe?”

-         „Azt most hosszú lenne elmagyaráznom. A lényeg, hogy el kell mennem. Amíg velem vagy, akár ebben a pillanatban is veszélyben van az életed.”

Nem vártam, meg amíg erre reagál. Már így is túl sok, amit elmondtam neki. Nem akarom, hogy valami baja essen. Itt és most, ez volt a búcsú. Talán soha többé nem látom. Talán holnap már nem is élek, de tudja, hogy miért. Miért tettem, amit meg kellett, hogy tegyek. Az ablak felé léptem, hogy úgy távozzak, ahogy érkeztem. Azzal a különbséggel, hogy a szíven itt hagyom nála. Örökre.

Mia.

A sokktól mereven bámultam, ahogy éppen kilépni készül az életemből feltehetően örökre.  Nem hagyat itt csak így. Nem úgy, hogy nem ígér semmit. Magyarázatot pedig nem ad semmire. Még a saját fülemnek is idegennek tűnt a hangom, amivel utána kiáltottam.

-         „Hé! Vár!

Visszafordult felém. Esküszöm könny csillant a szemében. A szívem majd kiugrott a helyéről. Félelem, harag, bánat egyszerre öntötte el a lelkem.

-         „Nem hagyhatsz itt így! Magyarázatok nélkül.” nyöszörögtem.

-         „Veszélyben van az életed, amíg velem vagy. Hát nem érted?” mondta keményen.

-         „Hát te sem érted?” Az ádáz könnyek kigördültek a szememből és végigfolytak az arcomon. „Szeretlek”  hüppögtem.

Két lépéssel átszelte a szobát s már szorosan tartott a karjaiban miközben gyengéden megcsókolt, majd letörölte a könnyeket az arcomról. Csak annyira lazított az ölelésen, hogy a szemembe tudjon nézni.

-         „Én is szeretlek.” mondta mosolyogva és újra szorosan ölet magához.

A vállába fúrta az arcomat. Hát szeret. Ez volt az első alkalom, hogy ezt hangosan is kimondtuk. A fülemhez érintette az ajkait és suttogva kezdett beszélni.

-         „Szeretlek. Pontosan ezért kell, hogy elmenjek. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha valami bajod esne miattam. Mennem kell, hogy téged biztonságban tudjalak.”

Eltoltam magamtól és hátráltam egy lépés. Komoly erős hangon akartam válaszolni, de az újabb könnyektől csak nyöszörgés lett belőle.

-         „Kérlek ne. Semmi nem választhat el tőled. Még akkor, sem ha az életem a tét. Amíg veled lehetek, semmi sem számít.”

Komoly képpel nézett rám. A zsebében rezegni kezdett a mobilja. Elővette és nyomkodni kezdte rajta a gombokat. Néhány másodperc elteltével a tekintete ijedt lett. A hangja sürgetővé vált.

-         „Ennek örülök. Ugyanis tudják, hogy velem vagy, már téged is keresnek, hogy általad elérjenek hozzám.  Szóval most már nincs más választásod. Velem kell jönnöd.”

-         „Hová? És mi lesz az anyámmal?” annyira megrémültem, hogy csak ilyen idétlen kérdéseket tudtam feltenni.”

-         „Erre most nem nagyon érünk rá.” A szekrényemhez lépett és a fölön heverő táskába pakolni kezdte a cuccaimat. Már éppen kérdezni akartam, hogy mi a fenét csinál, mikor megszólalt.

-         „Írj egy levelet az édesanyádnak. Ne félj. Neki nem esik bántódása. Ő nem tud semmit. És a démonok nem bántanak olyan embereket, akiket később a saját oldalukra tudnak csábítani. Hiszen kik lennének akkor az ő szolgáik.”

-         „Tessék?” hüledeztem.

-         „Mindent elmesélek, csak jussunk ki élve a városból. Bízol bennem?”

Volt valami a tekintetében. Nem tudnám megmondani, hogy mi de arra késztett, hogy szemrebbenés nélkül bízzam rá az életemet.

-         „Bízom.” nyöszörögtem.

-         „Akkor mire vársz még?” Kibámult az ablakon. „Nincs sok időnk.”

Kapkodva kotortam elő egy papírt és írni kezdtem.

 Anya.

Tudom, hogy dühös leszel rám. Tudom, hülyeség amit most teszek. De muszáj, hogy megtegyem. El kell mennem egy kis időre. Ne aggódj értem. Liammal leszek. Sajnálom. Amit tudok telefonálok. Szeretlek. Mia.

-         „Édesem mennünk kell.”

Félbehajtottam a lapot. Körbenéztem hőn szeretett szobámban. Ki tuja mikor jövök vissza. Vagy visszajövök e egyáltalán. Liam a hátára kanyarította a táskát, kézen fogott és a bejárati ajtó felé száguldott velem. Az ajtóba a kulcsos tál mellé tettem a levelet. Anya ott biztosan megtalálja.  A ház előtt parkolt egy autó Liam pedig afelé rángatott. Amit a kocsi ajtói becsapódtak Liam padlógázzal csikorogva lódult neki az útnak. Nem tudtam hová megyünk. Nem tudtam mi vár ránk. Nem tudtam megérjük e egyáltalán a holnapot. De nem féltem. Ahogy összefonódott újainkra néztem és tudtam, semmi más nem számít.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.